Ruha Lexikon

Viseletekről általában

Tájak és viseletek

A Kárpát-medence népviselete tájanként, koronként, nemenként és korosztályonként annyira szer­teágazó, hogy nehéz lenne teljes képet adni róla. Ezért csak a leg­jellegzetesebb, legszebb magyar népviseleteket próbáljuk meg szemléltetni.
Kétségtelen, hogy a nemzetiségiek (románok, szlovákok, svábok, délszlávok, horvátok) erős hatással voltak a magyar népviseletre, de ez fordítva is igaz. Hogy melyik hatott jobban a másikra, az a lakosság számarányaitól függött. Az sem mindegy, hogy hétköznapi vagy ünnepi viseletről van-e szó. Inkább az ünnepit vették át egymástól, hiszen vásárokon, templomban, ünnepeken azt viselték, s az volt a cifrább, tetszetősebb. A népviselet az évtizedek, évszázadok folyamán változott, átalakult. Az újabb hatások, új szövetanyagok, különösen a gyári textíliák megjelenése után állandóan formálódott. Az alapmotívu­mok természetesen megmaradtak.
A férfiak és a nők viselete számos vidéken teljesen eltérő volt, néhány helyen azonban felfedezhe­tők ruházatukon közös motívumok is. Szembetűnő a fiatalok, a középkorúak és az öregek viseleté­nek eltérése, különösen a lányok és az asszonyok esetében. A házasságkötés után, a kor előrehaladtá­val a ruházat egyszerűbb és sötétebb lett.

A népviselet elemei

Az alsószoknya anyaga vászon, majd később az ünneplőnél gyolcs. A lenből vagy kenderből készült ruhanemű nyáron felsőruha volt, amire té­len vettek melegebb ruhát, így az alsóruhává vált. Az alsóneműk közül az ing volt a legfontosabb, amelynek rövid és hosszú változatát ismerjük. A rövid ing derékon alul, a hosszú ing fél lábszárig ért. Az alsótestet szoknyaszerűen körülfogó ruha volt a pendely. A férfiing mindenütt fehér, csak a hortobágyi csikósoké volt sötétkék színű.
A gatya fehér vászonból készült férfi alsóruha. Díszített változatát nyáron felsőruhaként is hordták. A bő gatya már felsőruhának számított, s annál szebb volt, minél több szálból (csíkból) szabták.
A felsőruhák közül a női szoknya az egyik legdíszesebb. Sok helyen tíz kikeményített alsószoknyát vettek alá, s a derékra csípőpárnát kötöttek, hogy a kerek, paraszti szépségideálnak eleget tegyenek. A szoknyát néha rákapcsolták a pruszlikra, amely tartotta azt, hogy le ne essen.
A kötény elmaradhatatlan tartozéka volt a női viseletnek. Ezzel a szoknyát védték. Külön viseltek ünnepi és hétköznapi kötényt, amelyet különösen nagy gonddal díszítettek, mert azt hordták legfelül.
A férfiak viseletében a gatyát kiszorította : nadrág, amely fekete vagy kék posztóból készült Legérdekesebb volt a székely nadrág, azaz harisnya. Az elején felvarrt fekete vagy piros paszományok színe és formája viselőjének társadalmi rangjára utalt.
Az ing fölé a férfiak ujjatlan mellényt, azaz lajbit hordtak, amely sötét színű posztóból készült.
A kabátszerű felsőruhák közül a szűrt kel megemlítenünk, amelynek anyaga lehetett gyapjú nemez (gyapjúból, szőrből tömörített vastag anyag), állati bőr. Neve a szürke szóból szármázhat, feltehetően az első szűrök ilyen szí­nűek voltak.
A szűrt a Dunántúlon, az Alföldön és Erdélyben egyaránt hordták a férfiak, de tájegységenként eltérő díszítéssel. Ez a gazdagon díszített kabát a parasztság egyik legdrágább ruhadarabja volt.
A szűrnek fontos szerepe volt a leány­kérésben, s ez a köznyelvben a „kitenni a szűrét" kifejezés által ma is ismeretes. A legény - mintha csak véletlenül tör­tént volna - este otthagyta a szűrét a lá­nyos háznál. Másnap reggel nem kis ag­godalommal ment vissza, vajon ki­akasztották-e a szűrét a ház elé. Mert ha igen, akkor nem tartották kívánatos ké­rőnek, azaz „kitették a szűrét". Ha bent tartották, akkor viszont oda már bátran mehetett lánykérőbe.
A székelyek nem hordtak szűrt, he­lyette posztóból készült zekét, bám-bánt, cedelét viseltek. A háromféle el­nevezés ugyanazt a ruhadarabot jelöli.
A gubát főleg nagy hidegben, vállra vetve hordták, amely elsősorban a sze­gényebb parasztok viselete volt. Érzé­kelteti ezt az ismert szólás: „Guba a gu­bával, suba a subával", azaz szegény a szegénnyel, gazdag a gazdaggal háza­sodjék, barátkozzék.
Subát főleg az Alföldön, pásztorok hordtak, mivel védett az eső, a hideg, a szél ellen. Alkalmas volt takarónak, de­rékaljnak egyaránt.
Magyar szűcsök, gazdagon díszített subáikkal, messze földre jártak a vásáro­kra, s portékájuk mindenhol kelendő volt.
A bundafélék közül a ködmön volt a legelterjed­tebb. Férfiak is hordták, de ez a ruhadarab főleg a nők viselete volt. Voltak hosszabb és rövidebb vál­tozatok, egyenes derekúak és fodros aljúak. A szűcsmunka nagyon nehéz mesterség volt. Attól már csak a kubikolás nehezebb, tartotta az alföldi mondás.
Dolognapon, régen, nyáron mezítláb jártak, mert így „ócsúbb" és kényelmesebb volt. A lábbelik kö­zül legősibb viselet a bocskor. A környező népek is a magyaroktól vették át, sőt használatát tovább megtartották. Télen bezsírozott kapcát húztak bele, így védekeztek a hideg és a nedvesség ellen. Vasár­nap és ünnepeken fekete színű csizmát húztak.
A csizma az 1460-as évek végén jutott el hoz­zánk, feltehetően török közvetítéssel. A férfiak mindig fekete, a nők viszont ünnepkor piros csizmát viseltek.
A cipő csak a 19. században terjedt el, míg a ba­kancs már az 1500-as évek elején ismeretes volt Magyarországon. A bakancs a boka szóból szár­mazhat, ami utal a lábbeli magasságára. A papucs az 1500-as évek második felében, török hatásra ter­jedt el. Leggyakoribbak, legszebbek a szegedi pa­pucsok.
A Nyitra környéki magyar nyelvsziget falvai éppen elzártságukból eredően erősen ragaszkodtak viseletük­höz, szokásaikhoz. A Felvidéknek ezen a részén, a Zobor vidékén alakult ki az egyik legjellegzetesebb, ma­gyar népi hagyományokat (zene, tánc, építészet, viselet) ápoló közösség. Többek között itt található a népdalból jól ismert Csitár község is.
A Felvidék másik táján, az Alsó-Garam mentén ala­kult ki a kurtaszoknyás hat falu: Keménd, Bény, Bart, Kőhídgyarmat, Kisgyarmat és Garampáld.
A Felvidék déli határán, már Magyarországon fekszik a Kárpát-medence két kiemelkedő szépségű néprajzi ér­téket felvonultató tája: a Palócföld és a Matyóföld. Rimóc, Lóc és Hollókő a palóc lányok és asszonyok szebbnél szebb főkötőit, mellényeit, szoknyáit sorakoztatja fel, amelyek mögött a gyerekek és férfiak viselete sem marad el.
Nyakukban a lányok világos, a középkorú asszonyok kék, zöld gyöngyöt viselnek. Az idősebbeknek már nem illik gyöngysort felvenniük.
A matyó népviselet különösen Mezőkövesden, Szentistvánon és Tardon virágzott, de hatással volt a környező falvakra is. A matyó nők, ellentétben más tájak asszonyai­val, nem tömték ki párnákkal dereku­kat, inkább karcsúnak, magasnak akar­tak látszani. Ezt segítette elő a derék­ban szűk, csak a bokánál szélesedő szoknya, a csúcsban végződő főkötő. A kötény alsó részét gazdagon kivarr­ták, akárcsak a felsőruhát.
A matyó legények viseletének egyik legpompásabb része a bő ingujj díszí­tése, továbbá a kötény alsó részének hímzése. Fejüket hosszú, köcsög for­májú, úgynevezett Barczi-kalap fedte. A hagyomány azt tartja, hogy egy Barczi nevű, alacsony legény hozta di­vatba, aki így akart magasabbnak lát­szani.
A matyó viselet olyan drága volt, hogy a lányoknak és legényeknek éve­kig kellett kuporgatniuk a pénzt, míg hozzájuthattak a ruhához. Ennek érde­kében még a koplalást is vállalták. Innen származik a mondás, amely szerint: „Hadd korogjon, csak ragyog­jon."
A matyó gyerekek a keresztszülőktől kapták első öltö­zetüket, amely a felnőttekéhez hasonló volt.
A palóc és a matyó néprajzi tájegységek között még számos más, néprajzi értékekben gazdag falu található az északkeleti országrészen, amelyek közül Kazárt emeljük ki. A főkötők egyedi díszítése, páratlan szépsé­ge végigkísérte a kazári nők életét.
A Dunántúlon a magyar viseletekre egyaránt hatott északról a felvidéki, nyugatról a német, osztrák, délről a szlovén, a horvát és a szerb népi kultúra, öltözködés. A sokféle kölcsönhatás páratlan színgaz­dagságot eredményezett. Ezek közül csak a leg­szebbeket vizsgáljuk meg röviden.

A Rábaközi viselet

A Kisalföld jellegzetes néprajzi tájegysége a Rábaköz, amelynek hagyományait, öltözködését legtovább a kapuváriak őrizték meg.
A nők és férfiak egyaránt gazdagon díszített ru­hát hordtak. A nők ruházatának alapanyaga vörös aranyozott csillagokkal megszórt bársony. A hosszú szoknya elé színes selyemkötényt kötöt­tek. A férfiak ingén és a gatyaszáron apró virág­mintás hímzést találunk. A maguk elé kötött kö­tény szintén virágozott díszítésű volt.

Sárköz

A legdíszesebb dunántúli viseletet a Sárközben láthatjuk. A Duna melletti tájegység néprajzi érté­kekben leggazdagabb települése Decs falu. A leá­nyok fejükön pártát viseltek. Az asszonyok pedig kontyukat a fejtetőre tűzték félkoszorúba, és azt borította be a főkötő. A lányra, akinek nem akadt kérője, azt mondták, hogy pártában maradt. A leánynak bekötötték a fejét, amikor asszony lett, azaz főkötőt kellett hordania.
Ugyancsak rangos népművészeti értékekkel di­csekedhet a Tolna megyei Sióagárd. A karcsúsí­tott, csipkés ingre gazdagon díszített selyemkabát került. A díszítés a kötőn és a haris­nyán is megtalálható.
Számos ősi népművészeti vonást őr­zött meg az Ormánság ruhaviselete, amelyek közül a fehér gyászt, mint különös hagyományt kell megemlíte­nünk. A szoknya (bikla) anyaga vá­szon, amelyet tüllből varrott ünnepi ing egészített ki.

Kalocsa és környéke

Az Alföld a viseletek színességét il­letően nem olyan gazdag, mint a Fel­föld vagy a Dunántúl, ennek ellenére díszítőművészetével Kalocsa országo­san is kiemelkedik. Kalocsa és a szom­szédos szállásokból fejlődött községek: Szakmar, Öregcsertő, Homokmégy és Résztelek színekben gazdag népvi­selete a 20. században alakult ki. Száz éve az asszonyok még csak egyszerű kékfestőt viseltek. Később belehímez­ték a sötétkék és fekete, majd az 1930-as évektől a piros, zöld, sárga, fehér, li­la színekből álló gyönyörű virágokat.
A harisnyát szintén tarkára díszítet­ték, amelyhez színes papucsot hordtak. Szakmáron régebben a menyasszony sötét, néha teljesen fekete ruhába öltö­zött az esküvő napján.

Bugac és a Hortobágy

Az alföldi viseletek közül kiemelke­dik a bugaci és a hortobágyi csikósok, pásztorok ruhája. A bugaci (kiskunsági) pásztorok öltözetének régies elemei kö­zé tartozik a magas tetejű, süveg formá­jú kalap. Bő, fehér gatyát és inget, fölöt­te fekete lajbit hordtak. Kedvelt, gyakran viselt ruhadarab volt a szűr (Kiskunhalason), a suba, a ködmön, illetve a térden alul bővülő ju­hásznadrág.
A hortobágyi pásztor viselete nagyban eltért a bugacitól, viszont jóval közelebb állt ahhoz a nagy­kunsági csikósé, pásztoré. A hortobágyi viselet legszembetűnőbb eltérése minden más tájegység viseletétől az ing és a gatya kék színe. Jellegzetes a nagy karimájú pásztorkalap, amelyet állandóan zsíroznak, hogy vízhatlan legyen. A kalap mellé ma­dártoll került, amely a madártól függően jelezte a pásztor rangját. Túzok-, gém-, de különösen kócsagtolla csak a legnagyobb tekintélyű pásztorok­nak lehetett. A gatyát is átitatták hamuval és faggyú­val, hogy az eső ne járja át.
Erdély önálló földrajzi egység, de olyan nagy te­rületen fekszik, hogy nem beszélhetünk egységes néprajzi tájról. Az erős szász és román hatás, a tör­ténelmi hagyományok, a táj változatossága különle­ges vonásokat kölcsönzött az erdélyi népviseletnek.

Kalotaszeg

Erdély, és egyben az egész Kárpát-medence egyik legszebb népviselete a kalotaszegi. Mind színhatásban, mind a ruhák szabásában és a hozzá kapcsolódó más néprajzi értékekben - mint az építkezés, a zene, a tánc, a népi iparművészet - ki­tűnik Kalotaszeg a magyar népművészet egyéb­ként is színes tengeréből.
A lányok fejére gyöngyös párta került, amelyet pártapántlikával egészítettek ki. A pendelyre húz­ták a muszujt, a jellegzetes kalotaszegi szoknyát.
A férfiak kalapjuk mellé gyöngyös bokrétát tűztek, szűk ujjú inget, fehér bő gatyát hordtak. Később a szűk nadrág, a harisnya vált általánossá Kalotaszegen is.
Vista mellett a legszebb kalotaszegi hagyomá­nyokat Mérán, Körösfőn, Kalotaszentkirályon ápolják még ma is.
Kalotaszeg tájegységtől nem messze található Szék község, amely a Mezőség legismertebb falu­ja. A Kolozsvártól északra fekvő település különösen népzenéjével és táncaival vívott ki hírnevet magának. A falu leglátványosabb viselete a híres széki szalmakalap, amelyet minden férfi fején, gyerektől az aggastyánig, ott látunk.
Torockó Kolozsvártól délre terül el. A falu lakos­sága ugyancsak gazdag viseletével, annak élénkpi­ros és kék alapszíneivel vonja magára a figyelmet. Jellegzetes, lábra feszülő harisnyájuk hasonlít a szé­kely viselethez. Fekete posztómellényük, a condra a selyembojttal díszített ünnepi csizmájuk, továbbá ujjatlan bundájuk jellemzi a torockói viseletet.

Székelyföld

A legnagyobb, s egyben legváltozatosabb nép­rajzi tájegység Erdélyben a székelyeké. A székely népviseleteknek, bár megegyeznek alapmotívu­maikban, sok változata ismeretes. A lányok szok­nyája fekete, barna, vörös és kék színekből álló szőttes. Ezt mára a gyapotból készült szoknya, a rokolya váltotta föl, ami elé mindig más színű kö­tényt kötnek.
Legjellemzőbb székely férfiviselet a szűk fehér gyapjú posztónadrág, a harisnya, amelyről koráb­ban már volt szó. A zsinóros mellény díszítése megegyezik a harisnyáéval. A zsinórozás a kato­náskodás emléke, hiszen a székelyek évszázadokon át határőri feladatokat láttak el. Télen barna színű szőttes kabátot (zeke, szokmány, cedele, bámbán) vagy hosszú bőrbundát hordanak. Hétköznap bocs­kort, ünnepnapokon csizmát vettek fel.
A székelyek szomszédságában élő csángók, kü­lönösen a Moldvában megtelepedtek őrizték meg a legősibb szokásokat és viseleteket. Ez elsősor­ban földrajzi elzártságuknak köszönhető.
A lányok és asszonyok a lepelszoknyát hosszú ingükre öltik fel, amelyhez, ellentétben az eddig ismertetett öltözetekkel, nem viseltek kötényt. A férfiak gyapjú háziszőttesből szabott nadrágjukat nem varrták össze, azaz a csángóknál nem terjedt el a harisnya. Nyáron a bő ujjú vagy összehúzott ujjú ingre ujjatlan mellényt vettek fel.

A ruhaviselés történetéről általánosan…

Az első ruhákat a férfiak öltötték magukra, a természet és a környezet kényszerítette rá őket. Az első ruhák állati bőrökből készültek. A ruhaviselés története egészen az őskőkorig vezethető vissza. Az első ruhadarabokat a mamutok és más nagyobb testű állatok bőréből készítették az ősemberek. nagyon találékonyak voltak. Nemcsak a ruhának használták fel az állatbőrt, hanem sátorszerű házaikat is azzal vonták be. A ruháikat már meg is tudták varrni. A tű volt a kisebb csont, a cérnának pedig az inak szolgáltak. Az ember mindig azt akarta, hogy jól nézzen ki, tehát tudták azt, hogy mi a külső szépség. Már az ősember is viselt öltözet kiegészítőként különböző fogakból készült ékszereket, nyakláncokat, karkötőket. Az ősember ezeknek a nyakláncoknak és kiegészítőknek mágikus tulajdonságot ítélt. Hittek benne hogy megvédi őket a gonosz szellemektől, segítenek nekik, ha bajban vannak. Ezeket a tárgyakat fétiseknek nevezzük. A jégkorszak idején az embernek azért kellett viselniük az állati szőrméket, hogy melegen tartsa őket.
Később, az emberek megtanulták, hogyan kell készíteni a ruhákat gyapjúból és más anyagokból. Az egyiptomiak szőtt ruhát, könnyű len és pamut alapanyagú ruhákat viseltek. Lenge ruházatot hordtak, mert Afrika éghajlata meleg volt. A hidegebb éghajlaton jobban kellett takarni a testüket, védeni a hidegtől.
De amikor az emberek megismerik és megtanulják a szövetkészítést, egy nagyon fontos fordulat áll be a történelemben. Nagy jelentősége volt a divat területén is, szebb vonalak és színkombinációk jelennek meg a különböző szövetekben.
Az ókori görögök a ruháikkal testük és vonalaik szépségét próbálták hangsúlyozni. Ezt a rómaiak is átvették a ruhakészítés során. Szép finom anyagú ruhákat viseltek, kivéve a rabszolgákat és a szegényeket. Az ókorban és a középkorban a ruházat a társadalmak közötti egyenlőtlenséget mutatta be. Később megjelenik a kínai selyem, amely után még finomabb anyagú ruhák jelennek meg. Külön színekben jártak a tisztviselők és külön színben a társadalom más rétegei. A divat fejlődésében jelentős szerepet játszott a francia társadalom is.